35.

Ez a hites uram éveinek a száma, amit a mai napon ért el. Isten éltesse sokáig, holnap ünnepelünk kettecsként, bár erről ő még nem tud. :))

Kétszer kettő

Néha öt, de nálunk még csak 4. Legkisebbünk ma este lesz 4 éves. Egyelőre csak képekben, de hamarosan jövök és írok róla. Van mit... :))

Anyák napja 3 felvonásban

Nagy megkönnyebbülésemre sikerült úgy összehozni az ezévi anyák napi ünnepségeket, hogy 3 különböző időpontban volt jelenésem az óvodában, illetve iskolában. Mindhárom műsor élvezetes volt, az ovis csapat előadása leginkább az idétlen vihogásomat próbáltam elfojtani, annyira édesek voltak a gyerekek a maguk igen erőteljes fegyelmezetlenségével együtt (de mivel Dodó nem volt érintett a rendzavarásban, én minden további nélkül mosolyoghattam rajtuk, ellenkező esetben nyilván ahhoz a bizonyos égő rongyhoz hasonlítottam volna). Bencuskáék műsora rövid, velős, de nagyon színvonalas volt, Katuséké meg igen megható. És akkor képekben:

Versenyesdi

Ez a hónap (te jó ég, most eszméltem, hogy pontosítanom kell, már az elmúlt hónapról van szó ), szóval a március a versenyek jegyében telt el Kata számára. Sok tanulsága volt ennek az időszaknak, a felkészülésnek, de először az eredményekről írnék.

Időrendi sorrendben az első a mesemondó verseny volt. Ezzel a népmesével indult, amit tulajdonképpen a magyar tanítónéni által felkínált 3 mese közül - közösen Katussal - mi választottunk ki számára (a tanárnénije utólag megerősített a döntésünkben, ő maga is ezt adta volna neki, de meg akarta hagyni a választás lehetőségét). Alig 2 hete volt a felkészülésre, mert az osztályfőnök viszonylag későn döntött, hogy mégis küld az osztályból néhány beszédes gyerkőcöt. Lánykánk szereplése sikeres és eredményes volt, de egy, számomra lényeges információra már ezen fény derült: a stressz, az adrenalin rá gátló hatással van. Ráadásul ő maga ezt az amúgy gyönyörű eredményt kudarcként élte meg és az igazságérzete is hangosan ordibált (mindamellett, hogy valóban hibázott egyet).

A mesemondó versenyt követte bő 2 héttel az iskolai versmondó verseny. Egy általam nagyon szeretett, bájos verset osztott ki rá a tanárnénije, abszolút testhezálló volt, lelkesen tanultuk, gyakoroltuk, már január vége óta. Elfogulatlan :D szülői véleményem szerint szebben szavalta, mint ahogy a mesét mondta, a végére már az összes családtag, Dodóval az élen, kívülről, oda-vissza fújta a zsémbeskedős versikét.A versmondón már nehezebb dolga volt, mert lényegesen több induló volt, mint a mesés versenyen, de itt is ügyeskedett.

A két iskolai verseny közötti időben folyamatosan mantráztam neki, hogy mennyire nincs jelentősége, dobogóra kerül-e vagy sem (persze nem hülye, csak gyerek, tudja, hogy igenis számít), de nekem tényleg nem volt semmiféle elvárásom ezzel kapcsolatosan. ÉS úgy tűnt, az agymosásom gyümölcsözött, mert boldog volt a versmondón elért 3.helyezéssel, egészen estig (én követtem el óriási baklövést, amikor a zsűritag barátnőmet kifaggattam és a hallottakat megosztottam vele, mentségemre, csak a megnyugtatása vezérelt, mert olyan ökör "hibák" miatt került hátrébb, mely elvárások kicsit irreálisak egy elsőssel szemben).

No, miután a leányzó kicsit hozzászokott a versenyhangulathoz, uccu neki, ezen a hétvégén részt vettünk az első országos bajnokságon az általa ősz óta űzött sportágban. KOMOLYAN nem vártam semmiféle nagy eredményt tőle, ezt igyekeztem benne is tudatosítani, persze csak úgy, hogy egyfelől a megmérettetés közeledtével fokozódó szorongását oldjam, másfelől pedig hogy azért a kedvét se vegyem el teljesen és némi ösztönzése azért megmaradjon a fellépésig. Nyilván, ahogy a legtöbb szülő, én is mérhetetlenül elfogult vagyok a gyerekeimmel szemben, ugyanakkor - és ez kicsit ellentmondásos lesz - próbálom tárgyilagosan nézni őket, a teljesítményüket, "tehetségüket", nem akarom az én elmaradt gyerekkori vágyaimat velük megvalósíttatni. Az edzővel is megvitattam, amikor a versenyzés került szóba, hogy csak és kizárólag akkor, ha valóban lát benne fantáziát, nem elsősorban a kudarcoktól való megóvás érdekében. Nos, ő látott, ezért beneveztük.

Az elmúlt hetekben egyértelművé vált, hogy valami nincs rendben a Kata-edző-sportág háromszögben. A legtöbb edzést nyavalygás előzte meg, hogy nem akar menni, néha panaszkodott is rá (pl. az edző lebaszarintotta a haja levágása miatt, piszkálja a gyakorlás hiánya miatt - ami amúgy ráadásul nem is igaz - ), kedvtelenül készült a versenyre, aztán a verseny előtti napokban robbant a leány: teljesen szétesett, érthetetlen sírásrohamai voltak. Igazán megrémültem, ráfogtam a több verseny okozta feszültségre, arra, hogy az iskolában továbbra is ezerszázalékos teljesítményt nyújt, arra, hogy a verseny miatt mindemellett heti 4 edzése volt. Úgy tűnt,ez a helyzet meghaladja a tűrőképességét, én pedig elhatározásra jutottam: ha ő is úgy akarja (mert ugyan mondta párszor, hogy nem akar versenyre menni, nála ez korántsem a végleges döntést jelenti, hanem az épp aktuálisan felmerülő problémáira való reakció a részéről, bármi másban is), a hétvégi csepeli és az április közepén Csongrádon tartandó bajnokságok után felhagyunk a versenyzéssel. Ha ő valóban nem szeretné, akkor tiszteletben tartjuk a kívánságát, hiszen én tényleg nem élsportolót szeretnék, hanem egy cserfes, vidám, okos, jól tanuló lánykát, akinek persze az élete része a rendszeres mozgás is.

És akkor pár szó a hétvégi versenyről: nagyon izgult, aminek köszönhetően rontott is, így a fentebb írottak még inkább megerősítést nyertek. Ennek ellenére ügyes volt, a kötelező kör letudása után örömmel és fáradhatatlanul mozgott egész nap, és végülis ez volna a lényeg. Helyezést nem ért el, ami egészen addig nem is jelentett számára problémát, amíg az egy korosztállyal lejjebb versenyző kisbarátnője dobogós nem lett. Mert akkor eltörött a mécses. Hogy ez milyen hatással lesz rá, újabb erőfeszítésekre ösztönzi, avagy épp ellenkezőleg, csak egy újabb gát lesz benne, majd kiderül bő 2 hét múlva. a továbbiak pedig ettől függnek.

Vegyes vágott

Magam is döbbenten látom, hogy már több, mint 1 hónap telt el a legutolsó bejegyzésem óta. Ha esetleg valaki aggódott volna, annak megnyugtatására rögtön leszögezem, hogy alapvetően minden rendben van velünk, a szokásos rohanós hétköznapokat éljük, ezért csak olvasni ugrottam be mostanság, illetve az ihlet továbbra is hiányzik.

Pedig ebben a 4-5 hétben is voltak történések, kisebb jelentőséggel bírók és az én mércémmel mérve nagyobb horderejűek. Február 12-én a 12. házassági évfordulónkra emlékeztünk meg, bár ez számunkra nem az "igazi", az augusztusban van, ezért különösebb ünneplés nem is volt, de legalább megvan az indokunk arra, hogy miért is nem foglalkozunk a Valentin nappal. :))

Aztán véget ért a farsangi időszak, az oviban, iskolában egyaránt volt farsangolás. Az ovis farsanghoz köthető emlékeim a töménytelen mennyiségű meggyes kókuszgolyó legyártása, illetve a Zsomborral a farsangot megelőző győzkődő beszélgetések, melyek végül foganat nélkül maradtak és az én tündérnek induló, ám menet közben öszvérré váló fiam végül csak egy gyors fotó erejéig nyomta a fejére a csendőrsisakot, jelmezről szó sem lehetett (bár ezt hamar feladtam, az óvónőkkel való egyeztetést is követően). Azért kicsit sajgott a szívem, hogy ő volt az egyetlen, aki jelmez nélkül mókázott. Az iskolai farsang ezzel szemben nyilvános volt, mégis lemaradtam róla. Bencuséknál az osztály csoportos előadással készült, melynek keretében a fiúk focistáknak öltöztek (kifejezetten testhezálló és nem mellékesen költségkímélő volt a választásuk :D ), elmondások alapján - bár ezek enyhén elfogult nagyszülőktől származnak - az ő műsoruk volt a legügyesebb (majd lecsekkolom, ha végre a birtokomban lesz a felvétel). Katusék egyénileg öltöztek be, lánykám pompom lányként debütált az iskolában, szintén testhezillő maskara volt.

Nagy mérföldkő az én életemben az, ami miatt nem tudtam részt venni az iskolai farsangon. Azon a péntek délután kellett számot adni a tanultakról, a tudásomról, a hitvallásomról. Az ezt követő vasárnapon pedig a nagy nyilvánosság előtt mondhattam el a saját magam által megírt és a legbelsőbb érzéseimet kifejező beszédemet.

Egyébként pedig a szokásos módon zajlik az életünk. Legkisebbünk átesett egy viszonylag könnyű és gyors lefolyású influenzaszerűségen,viszont az egy hetes ovimegvonás nem tett jót az amúgy is beilleszkedési nehézséggel küzdő kiscsoportosunknak. A "nagyok" egészségileg tartják magukat, viszont úgy rajtuk is, mint kiscsaládunk többi tagján, mutatkoznak a tavaszi (?) fáradtság jelei, ami az alvásgondokon túlmenően a szokottnál jóval erőteljesebb türelmetlenségben, ingerlékenységben nyilvánul meg. Nem csak náluk, sajnos nálam is. Ez most próbára tesz valamennyiünket, ezért is várom már nagyon, hogy a napsütéses órák száma a 2 óra/hét fölé emelkedjen...

Hótengerben